Az állatok iránti szeretetemet elsősorban a szüleimnek köszönhetem. Gyermekkoromban gyakran jártunk kirándulni, s a hétvégi erdei séták alkalmával lehetőségem nyílt a növények és az állatok közeli megismerésére, megfigyelésére. Egész korán megcsodálhattam a természetben uralkodó harmóniát, az állatok őszinte viselkedését, vidámságukat, kedvességüket, miután már megbarátkoztak velünk; örömüket és hálájukat, amikor ennivalót adtunk nekik vagy segítettünk rajtuk, ha bajba kerültek, megsérültek.

Még jóformán járni is alig tudtam, amikor édesanyámék elvittek minket a testvéremmel az Állatkertbe, s ez a közös családi program az évek során az egyik legkedveltebb időtöltésünkké vált. Már ekkor elhatároztam, hogy ha felnövök, az otthonomban állatokat fogok tartani. Ezek az élményeim végigkísérik az egész életemet, s olyan lelki nyugalmat és belső békét jelentenek számomra, amelyért kimondhatatlan hálával tartozom a szüleimnek.

Később, már fiatal végzős tanárként, megpróbáltam én is továbbadni tanítványaimnak a természet és az állatok iránti szeretetemet, gyakran vittem őket táborozni, minden évben szerveztem erdei iskolát, és a Világcsavargók klubjával tényleg végigcsavarogtuk hazánk és a környező országok legszebb tájait.

Nagyon büszke voltam, amikor - még gimnazistaként - megkaptam életem első kutyáját, CIRO-t, egy mindig vidám, kedves, játékos angol szettert. JENNY-t, a következő kutyámat, egy hűséges ír szettert, az egyik menhelyről hoztam haza, aki gyorsan beilleszkedett a családunkba; barátságos természetéért mi is hamar megkedveltük őt. Öt évig élt köztünk, majd súlyos betegség után, 1996-ban csendben elaludt. Ekkor már biztos voltam benne, hogy amíg csak élek, mindig szetter kutyám lesz, annyira megszerettem őket, kedvességükért, ragaszkodásukért, egész egyéniségükért. A következő kutyám, DÖRMI, egy sérült lelkű gordon szetter, aki nem volt kiállításra való „sztár” kutya, őt „csak” szeretni lehetett hálás tekintetéért, egész lényéért. Két évig tartó súlyos betegség után, 2002-ben aludt el végleg. LISI - 12 éves, egy valódi törpe schnauzer só-bors kislány, aki édesanyám halála után került hozzám. Sokáig szomorkodott a szeretett gazdi után, és az új környezetet is nehezen szokta meg. Termete ellenére gyorsan átvette a „nagyfőnök” szerepét, a szetterek hallgattak rá, okosságával kiérdemelte a többiek szeretetét és tiszteletét. Súlyos betegség után, 2005. február 28-án adta fel a küzdelmet az életéért. SZETTI - 14 éves, igazi ír szetter, kedves, barátságos, sugárzóan szép, játékos, békés természetű,  kiegyensúlyozott kutyaként élt. Kiállításokra keveset járt. Az ottani nyüzsgés nem volt az ő világa. A Champion cím megszerzése után a megérdemelt "nyugdíjas" éveit töltötte szeretetteljes, meghitt családi körben. Három évig tartó súlyos betegsége után 2009. november 27-én aludt el.
BRIAN - "Csak meg nem szólal" - szoktuk mondani, ha egy kutya értelmes tekintetével ránk néz, pontosan követi utasításainkat. Nos, bármilyen meglepő, Brian megszólalt! Egész nap "beszélt", mondta a magáét, be nem állt a szája. Mindenről volt véleménye, és ezt hangosan ki is nyilvánította. Mindezt olyan kifejezően tette, hogy azonnal megértette, aki egy kicsit is odafigyelt rá. Egyébként igazi társas lény volt; aki nagyon nehezen viselte a magányt. Annál jobban szerette védelmezni, pátyolgatni négylábú társait; ez azért érdekes, mert ő maga is egy "nagy gyerek" volt. Nagyon jólelkű, roppant érzékeny, és mi tagadás, rendkívül féltékeny. Az ő jelenlétében nem illett másik állatot simogatni, kényeztetni, mert hamar megsértődött. A kutyák gazdáik iránti hűségéről legendák keringenek, ő is meghatóan ragaszkodó, jó tulajdonságai közül számomra ez volt a legértékesebb, és talán ezért éreztem olyan közel magamhoz. Attraktív külseje sokakból váltott ki elismerést mind a hazai, mind a külföldi kiállításokon az elmúlt években. Nem kis büszkeségemre és örömömre 2003-ban, három és fél éves korában, Brian a gordon szetterek között, megszerezte Magyarország első Multichampion címét! Bravó Brian! 2012. október 25-én váratlanul távozott az élő kutyusok soraiból.

Egyik kutyámtól sem búcsúztam el teljesen, emlékük tovább él örökre a szívemben…

Jelenleg egy vörös-fehér ír szetterem van RUFUS, és az ő játszópajtásai Lisi (II.) törpe tacskó, Pikky, Totti, Artúr törpe schnauzerek, és Zsazsa. Mind a hatan más-más természetűek, de testvéri szeretetben élnek együtt. Róluk külön is készítettem egy rövid jellemzést, kérem olvassák el, a kutyákat bemutató összefoglalókkal együtt.

Úgy érzem, hogy 6 szetter tartása és megismerése, valamint a velük eltöltött évek alatt szerzett tapasztalataim feljogosítanak rá, hogy egy kennelt alapítsak, az ERAVIS Kennelt.

Amiért ezt a talán nem annyira ismert nevet választottam, annak két oka is van, ezek magyarázatához azonban vissza kell lapoznunk az ókori történelemhez. A hatalmas Kelta Birodalom határai Európában Írországtól kezdődően Spanyolországon keresztül a mai Törökországig terjedtek, még a rómaiak uralma előtti időkben. Több törzsük is ismert: az illirek, az ibérek, az italiscusok, a gallok és az eraviscusok. Azért neveztem el utóbbiakról a kennelemet ERAVIS Kennel-nek, - a szó lerövidítésével - mert egyrészt ők voltak a brittek és az írek ősei - ahonnan tulajdonképpen a szetterek is származnak -, másrészt a mai Magyarország egy részén található Pannóniát ők hódították meg, és az eraviscusok alapítottak először várost a későbbi Aquincum helyén, ez által a magyar történelemhez is kapcsolódnak, igaz, több ezer évre visszamenőleg. A kelták erős, harcias népét csak Julius Caesarnak sikerült legyőznie, aki korábbi területeiket meghódítva megalapozta a későbbi híres Római Birodalmat.

E rövid történelmi kitekintő után térjünk vissza a mához.