|
A kicsi
rövidlábú vadászkutya leírását már a középkorból ismerjük. A mai
értelemben vett tacskóról csak a XIX. század vége óta lehet beszélni,
amikor elkezdődött a standardot felépítő fajtatenyésztés, majd érvénybe
lépett a fajta standardja, amely minden egyes példány számára azonos
megjelenést ír elő.
Rövid lábú ebeket már az ókori domborműveken is találunk. A mai
tacskóhoz nincsen ugyan sok közük, de ékesen bizonyítják, hogy mindig is
voltak rövidlábú kutyák.
Az ábrázolások meglehetős szín- és formagazdagságot mutatnak, az állatok
szőrzete sem egységes. Van közöttük rövid, hosszú és szálkásszőrű.
Hoberg 1716-ban a következőképpen ir a borzvadász kutyákról: ''alacsony
termetűek, testük hosszú és gyenge lábacskáik kissé görbék, színük
szerint szürkék vagy feketék.'' Döbel 1746-ban ad hírt a borzkopóról és
borzkotrorék ebről: ''kétféle is van abból a fajtából, de én a
legjobbnak azon feketéket, barnákat és vereseket találtam, melyeknek
valamicskét görbére hajlik a lába és amúgy sem túlságosan nagyok...''
Ezekből az időkből sok különféle megnevezés maradt fenn: '' földikutya,
odúkutya, rókakopó, dakszli, borzkutya.'' Ezek a kutyák valamennyien a
mai tacskó elődei voltak, még ha nem is nagyon hasonlít rájuk. A
tenyésztési vonal bizonyára ezektől a kutyáktól származik.
A tacskó mai formája a XIX. század második felében alakult ki. Diezel
így ítéli meg őket
"hiederjagd''
(vadászat apróvadra) című könyvében: ''a borzvadászebek kétségtelenül az
egész kutyanemzettség leginkább szeretetre méltó képviselői közé
tartoznak. Rendkívül hűségesek, gyengédek és szolgálatkészek, ugyanakkor
okosak és tanulékonyak. A szobatisztaságra nagyon vigyáznak, lakásban
amúgy is tisztelettudók. A házat hűségesen és megbízhatóan őrzik. A
vadásznak nélkülezhetetlen kísérője a borzkopó, azt lehet tehát mondani,
egyfajta univerzális kutya.'' A ''Deutscher Teckelklub'', a német
tacskóklub, 1888-ban, Berlinben alakult, amely tovább segitette a
tenyésztést, kiállításokról gondoskodott és nem utolsó sorban
vizsgákról. 1889 óta törzskönyvet is vezet. 1891-ben nagy kiállításra
került sor, igy például Amszterdamban, ezen már 300
tacskó vett részt.
A két világháború érzékeny veszteséget okozott és erősen visszavetette a
tenyésztést. Istennek hála, mindig akadt néhány olyan barátja a
tacskónak, aki nem riadt vissza az újrakezdéstől, nem sajnálta még a
személyes áldozatot sem, noha a körülmények gyakran kifejezetten
kalandosak voltak. A Kinológiai Szervezet, Federation Cynologique
International (FCI) szemében a tacskó német kutya. Időközben, azonban a
világon mindenütt alakult tacskóklub. A tacskót ma három fajta
szőrzettel tenyésztik: rövid, hosszú és szálkás szőrű változatban.
Nagyságra nézve is három változata van: normál, törpe és kaninchen. A
különbség a testsúlyban és a mellkas kerületében nyilvánul meg. A normál
változat mellkasának kerülete meghaladja a 35 cm-t, a kívánatos testsúly
érték pedig 7-9 kg. A törpetacskó mellkasának kerülete legfeljebb 35 cm,
testsúlya nem haladhatja meg a 4 kg-t, míg a legkisebbek (kaninchen)
mellkas kerülete 30
cm alatt marad, testsúlyuk sem haladhatja meg a 3 kg-t.
Forrás: Wolfgang Ransleben A tacskó v. könyvéből.
|
